NYÁRI CHANSON
Még bong a déli csend
a harangszó mögött.
Kánont utána zeng
az ég s a föld között:
álmos pacsirta pár
köszönti nappalát.
Cifráz fióka rá-
csipogja szólamát.
Húsos levél alatt
a szél esőre vár,
felhők fölött a nap,
csak úgy, kikandikál.
Épp rámkacsint, fanyar
mosolyba rejtve bút.
Ujjával elzavar
egy égiháborút.
Elleng a lassú nyár
a kormos ég alatt.
Elleng, s felejti már
a szíve hol maradt.
Bújt fűzfalomb alá
ölelni tünde nőt.
Csókkal marasztaná
az illanó időt.
CSÓNAKON
Csónakom oldalt billen,
fogódzom lomha rímben,
erősebb, mint a szél.
Erősebb, mint a markom,
mellyel bőrőmben tartom
lelkem. Rozsdás acél
ladikon himbál a lét,
sodor talmi holnapért.
Úgy jöttem én ide,
-lenni nem én akartam,
magamon sincs hatalmam-
mint vén napos csibe.
Most vár zúgó torkolat,
tárom horpadt torkomat,
s röppen a kiáltás:
ne hagyd, hogy más evezzen,
vigyázz, hogy el ne vesszen
fejedről az áldás
ERDEI PENTAMETER
Zörren a bükkön egy ág, bújik alatta a szél.
Míg szuszorognak a fák, álmukat őrzi az éj.
Álmuk eső dobolás, lombokat átitató,
hód-palotán farakás, mókus ölébe dió.
Kéreg alól ki-bemász, hangya cipel falatot,
cinke bogárra vadász, s lel dagadó kukacot.
Éhes a nagy fakopács, csőre rovart kikopog,
fűzbe kis odvakat ás, röpteti zerge, pocok.
Füttyög a hím csalogány, hajnali hős trubadúr.
Vágya repül triolán, s párja szívén lecsitul.
Csattog a szarvasagancs, harcol az asszonyokért,
fűti egy ősi parancs, s bőg, ha elérte a célt.
Ébred a dús berek ott, kelti örök szerenád.
Csörren a csermely, ahogy két kavicson
csobog át.
Ég hegyiből üde fényt hint le a holduraság,
újravezényli e szép, erdei, friss muzsikát.
Jöjj, te is óvni segítsd, ember a csillag alatt,
Őt, aki felmelegít, s angyali szárnyakat ad!
El sose halhat e szent kánon a lombok ölén!
Mind, ami él belezeng, s így dalolok vele én…
HEXAMETER
Gyomnak nőttem először a földön sárga mezőre.
Csiklandoztam a térdedet és Te dalolva szaladtál.
Meg ne sebezze a talpad: rátelepedtem a kőre.
Huncut tündér, hogyha kacagsz ragyogóbb vagy a napnál!
Lettem köveken rohanó, csillámló patakocska.
Mostam az arcod, megsimogattam szomjadat oltva.
Karcsú lábfejedet meritetted tiszta habomba.
S fürge hajódat sok vizesésem messze sodorta.
Később, aztán büszke diófa koromban az erdőn,
árnyékom hüvösével enyhítettem az álmod.
Mindíg egy kicsivel jobbnak hitt újrateremtőm.
S minden hetyke legényre elmormoltam egy átkot.
Bár nem tudtad: mindentől megvédtelek önként.
Féltékenység bűne nyomasztott századok óta.
Sokszor, mint kis cinke mutattam előtted az ösvényt,
s megcsíptem mindazt, aki csípőd körbekarolta.
Most, amikor már emberbőrömön ott a vasalt ing,
ajkad peremén lankás gödreidet tapogatnám
szép szeliden puha számmal ezerszer, óvatosan, mint
vaksi, ha lépked az omladozó szirt szikla alapján.
Pirkad már. Csak a hajnal káprázott a fejemben.
Most még ébredezek, kezedet kotorászom az ágyon.
Nincs itt senki. A járdát mossa a zápor a kertben.
Mardos a csend egyedül, s már illatodat se találom.
NYÁR
Nyár van.
Halkan érik a sárgabarack.
Párban
futunk a vízhez, hátramaradsz.
Kéred:
vegyem le rólad a bogarat.
Nézlek:
ring a melled a blúzod alatt.
Szépen
mindentől megszabadítalak.
Két szem
málna épp a hasadhoz ragadt.
Szép vagy.
Megkívántam minden porcikád.
Négy, vagy
öt perc alatt, mint szél porzik át
a kék
ifjúság hirtelen felettünk.
Ma még
azt hisszük semmit sem feledtünk.
Szeress,
nyomjuk össze a málnaszemet!
Nevess,
örülni, csak szeretve lehet!
Veled
könnyebben veszek lélegzetet.
Veled
az élet örök mézeshetek.
VASÁRNAP
Ha minden nap vasárnap lenne,
belemosolyognék a világba,
mindig csak Te járnál eszembe,
Chopin lenne fülemnek a lárma.
Keringőznének veled a fák,
míg duruzsol a C-moll szonáta,
hason fekve pörgetném a szoknyád,
mindenki nevetne, aki látna.
Ha minden nap vasárnap volna,
folyton csak téged ölelnélek,
hintóval vinnének a holdra
farsangi bálba a tündérek.
Ünnepnap nem hal meg senki sem.
Halkan egy szolíd bluest dobolna,
s nem állna meg soha a szivem,
ha minden nap vasárnap volna
A VÉN HAMUPIPŐKE
Reccsen a deszka a lába alatt,
a nénike most tipeg éppen
a kert végébe, s botja tapintgat
pár lépést a sötétben.
Bukdácsolgat a fűzfa tövén,
messzire még a fa kamra...
Hol van az őzike láb, az a kéz,
az a szív, az a tűz hol van ma?
Mind tovatűntek, rossz csigolyák
töpörödve ropognak a télben.
Összeaszott az a mell, ami egykor
büszke, feszes volt régen.
Végre lenyomja a kallantyút már,
lobbant gyertya - világot.
Lassan toporog körbe, keresgél
tarka diót, lila mákot.
Nyögve merít bele bádogedényt,
félve kapargat a zsákban,
hátha talál egy kincset az alján,
mormog is egyre magában.
Nem használ ima, sem banya rigmus,
nincs arany, egy pici rög sem.
Fonnyad a kedv és fonnyad a néne,
elszomorulnak erősen.
Indul vissza a tiszta szobába,
karján reszket a tálka,
nem veszi észre, de rendre kipottyan
mák s a dió le a sárba.
Ajtó mellett rozzant sámli
ráteszi kurta időre,
míg nekikészít bent a sütéshez
mindent jókor előre.
S visszatopogva, mikor meglátja
a roskadozó teli tálat,
majd nekiájul a kiskorlátnak,
s füttyög az éjbe magának.
Mert a madárkák látva szegénykét
megszánták, s nosza gyorsan
felszedegették mind, mi kihullott,
s mást is a réti zugokban.
Szórtak csemegét, csipkebogyót és
áfonya halmot a mákra,
míg a kis ibrik úgy teli lett, hogy
nem fért már a rakásra.
Lett vigalom meg dús lakoma
és jöttek vendégségbe.
Száz kicsi cinke, rigó, csalogány
dallama szállt fel az égbe.
LIMERIKEK
Magas lány volt Nyurga Margaréta,
nem is magas, inkább langaléta.
Tűsarkút nem viselt, miért?
Minden úr csak hasáig ért.
Csókjához meg kellett három létra.
***
Kis falumban fürge asszony a Judit,
gyorsan tolja magáról le a bugyit.
Sebesen jár a feneke,
nem kell kérdezni: lehet-e.
Az urának elég sokat hazudik.
***
Úgy szeretem Mike Katót,
jól játssza a ki-berakót.
Örömének hangot ad:
kiált, sóhajt jó sokat,
mint, akit mar viperacsók.
AKROSZTIKON
Ezernyi szikrából szőtt tűnemény!
Ragyogd be rőt, árnyékos álmomat,
zendítve szívemben harangokat!
Simíts fodrot gondom borús egén!
Élsz-e, mondd! Vagy, mint kóbor látomás
borulsz elmémre, óva kedvemet?
Ej, mindegy való vagy-e! Senki más,
te vidíts, s majd te légy, ki eltemet
LÉLEK
Íme csupaszon a lelkem!
Se cafrangos hús, sem iszamos vér, se
bűzös verejték. Csak a porból szakadó sóhaj,
a bűnös, bűntelen, a csiszolatlan üveg alatti
rejtelem. S amíg a test gyötrődve nyög, s
létébe belesápad, az anyagtalan
lehelletben öröm és bánat összekapaszkodva,
lebegve, szállva,
vörösbort iddogálnak.